Vízvár

Barcstól északnyugatra, a Gyékényes–Pécs-vasútvonal mellett található.

Vízvár múltjából először a 16. századból vannak emlékek, amikor Tahy Ferenc várat emeltetett a Dráva partján, a víztől és mocsaraktól védett helyen. A vár 1555-ben már fennállt, mivel Zrínyi Miklós 1555 november 17-én kelt levelében a törökök elleni harcban fontosnak vélve az erődítményt zsoldosőrséget sürgetett a vár védelmére, Szigetvár eleste után azonban védői a várat elhagyták, sőt fel is égették maguk mögött. A falu ekkor kihalt, s csaknem százötven évvel később népesült be ismét. Az 1720-as országos összeíráskor háromszáz lelket számláltak meg itt, ekkor már a községhez tartozott Zsitfapuszta és a plébániával rendelkező Csütörtökhely is.

1733-tól a Festetics család volt a földesura, és még a 20. század elején is e család volt a nagyobb birtokosa.

Egy, a 18. század végéről származó irat arról számolt be, hogy a lakosság horvát nyelven beszélt, katolikus tanító élt itt, ám az első iskola alapítása 1742-ben történt. Még a következő évszázad derekán is horvát faluként szerepelt Vízvár, ahol ekkor már csaknem nyolcszáz lakos élt. A lélekszám a következő évtizedekben folyamatosan nőtt: 1881-ben már elkerülte az ezret, s ekkor a lakosság fele már magyarnak vallotta magát.

A 20. század első éveire a lakosok száma elérte a másfélezret, így a társadalmi élet is megélénkült: olvasó-, gazdakör alakult, népház létesült. Ekkor hozták létre az első közkönyvtárat is. Az első világháború 45, a második 35 áldozatot követelt, emléküket egy emlékmű és emléktábla (1989) őrzi. A két világháború között jelentős ipar működött itt, ám a háború után a téeszesítés beolvasztotta valamennyit.